Nem vagyok az a típus, aki azon gondolkozna, milyen jó lenne most 30 évesnek lenni. Ha erre gondolok, akkor mindig az fogalmazódik meg bennem, hogy igen, persze, nagyon jó lenne, de azzal a tudatállapottal lenne újra jó ropogós huszon-harmincasnak lenni, amelyben most vagyok.  Ha valamit meg kellene említenem attól, hogy mi a rossz 40+-oséletszakaszban, az maximum az, hogy már nem feltétlenül tudok a testemre olyan hatással lenni, mint régen, a gravitáció a nagy úr ma már! De hát, ez van.

És reggelente sokszor valamelyik napszemüvegem a legnagyobb barátom! :)

Ám mivel egyre nagyobb harmóniában élem az életemönmagammal, az egész sokkal nagyobb örömöt jelent annál, mint hogy azon vekengjek, hogy a ráncok azért ott vannak ám!

Próbálom az életet megélni úgy, ahogy nekem jó, nem ledarálni, és levegőhöz sem jutni programról programra úgy,ahogy azt régen tettem. Ehelyett inkább magammal töltök el időt, hogy az egyensúly megmaradjon.  Az egyedüllétet nem magányként élem már meg, hanem lehetőségként, hogy még jobban megismerjem azt az embert, aki vagyok.  Tudom, hol a helyem a világban, és azt is, mennyit érek. Nem másnak, hanem önmagamnak. Nem akarok már folyton erős lenni, mert a gyengeséget is nagyon jó megélni. Kinőttem már abból is, hogy a magabiztosságomat arroganciával kombináljam, vagy felcsipegetett látszatműveltséggel. Már nincs rá szükségem, mert tudom, ki vagyok.

És mindezt a körülöttem levő embereknek, a koromnak, az élet adta nehézségeknek, és persze a magamba fektetettenergiának köszönhetem!