Valamelyik nap azon gondolkoztam, hogy egy nő életében (lehet, hogy egy férfiéban is) az életszakaszai problémái, teste alakulása, lelke állapota mind-mind kihatnak az aktuális öltözködésére is.

Amikor pörgős szoknyás kislányból tinivé alakultam, nemcsak külsőm alakulásával küzdöttem, hanem azzal is, hogy egy vadóc, fiúkkal focizó valaki elkezdett nőiesebb külsőt ölteni – ezt akkoriban igazán utáltam. Ekkor én és a ruháim úgy segítettük egymást, hogy borzasztó fiús darabokat kezdtem el hordani. Ebben az időszakomban imádtam bő pólókat, nadrágokat és sportcipőket hordani. Látni sem akartam a „lányos” darabokat, küzdöttem az évek múlása és a felnövésem ellen, nemcsak a külsőmmel, de lelkemben is dúlt ez az összeférhetetlenségi háború. Rettenetesen utáltam ezt, és minden olyan dolgot eltüntettem az életemből, ami csajosnak volt mondható.

Milyen az a tinilét?

A lelkemet tükrözte a kinézetem, a sehova sem tartozás érzése. Ma már tudom, hogy ez a tini életérzés. A nővéremnek már ”kis hülye” lettem, a bátyám megpróbált minden trükköt bevetni, hogy ne lógjak már vele és a barátaival. Aztán olyan tizennégy éves korom körül felütötte fejét bennem a tetszési vágy – hogy kinek? Szűk ruhákat, szoknyákat kezdtem hordani, és néztem, hogy mikor tudok kilopni valami felsőt a tesóm szekrényéből. Folytathatnám az időszakaim felsorolását, de inkább ugrok egy picit. Tizenhét és húsz éves korom táján csak a külsőségek számítottak. Hetente legalább három estét az Inkognito nevű kávézóban töltöttem (ha sikerült kikönyörögnöm a szüleimtől). Mindenem passzolt mindenhez! A cipőm, a táskám, az övem egy színben pompázott, és hosszú órákat töltöttem tanulás helyett azzal, hogy este mit vegyek fel. Majd huszonévesen inkább a visszahúzódó, enyhén alteres időszakom következett, itt nyilván megint egy átalakuláson mentem keresztül – persze az akkor mellettem lévő partnerem is befolyással bírt rám. Ez az időszakom úgy harminc éves koromig tartott, amikor is nem szerettem már azt az embert, akivé váltam.

Az életem eddigi legmélyebb gödréből kellett kimásznom, amikor nemhogy nőnek, de észrevehető lénynek sem éreztem magam.

 

Ruháink mindig kéznél vannak 

Sok minden más mellett a legkézenfekvőbb segítségem a ruhatáram volt, bár a legtöbb darabot addigra eladtam, és teljesen más holmik adtak magabiztosságot, mint azelőtt. Szép lassan átalakultam azzá, aki ma vagyok, mind kinézetben, mind lélekben.

Most, hogy így eljutottam a jelenhez, inkább ezzel foglalkoznék picit.

Ha manapság kibillenek, akkor a biztonságot nyújtó ruháimhoz nyúlok: szakadt farmer, póló, tornacipő. Vagy éppen kompenzálok, és nagyon dögös ruhát húzok fel, piros rúzzsal megkoronázva a szettem. Egy rúzs a jolly joker az ilyen napokra. Akármilyen rosszul is érzem magam a bőrömben, ha egy ütős színt rakok fel, máris mindenki azt az erős színt fogja rajtam észrevenni, nem pedig a morcos arcomat.

De ennyi idősen már sokkal rutinosabban használom a ruhatáramat és a kiegészítőimet. Szóval én hálás vagyok az életnek, hogy a folyton változó belsőmhöz és külsőmhöz mindig támaszkodni tudtam a GARDROB-ra, hiszen ez segített a személyiségemnek megfelelő ruhákat megtalálnom.