Hogy évről évre öregszünk, elkerülhetetlen, és ez a tény mindannyiunkat „utolér”! Ám ez nem jelenti azt, hogy le kell húznunk a rolót, vagy hogy húsz évessé kell, hogy plasztikáztassuk magunkat. A tökéletes egyensúly valahol a mérleg középén áll – ebben az esetben is.

Természetesen semmi sem ilyen egyszerű, így egy picit megpróbálom más-más szempontból is körüljárni a témát, hogy korunkat így ne csak egy szemszögből lássuk. Érdemes megemlíteni a társadalmi elvárásokat, melyeknek csak ritka esetekben lehet jól megfelelni, mivel bármit is teszel, valaki szerint mindig hibát követsz el: „úgy néz ki, mint egy öregasszony, pedig még csak x éves”, vagy „ne akarjon már tininek kinézni”, és még sorolhatnánk a csodálatosabbnál csodálatosabb mélyenszántó gondolatok sorát. A nagy kérdés az, hogy akkor valójában hogyan is kellene kinéznünk egy bizonyos kor után? Hogyan lehet méltósággal megöregedni?

Korunkat sok aspektusból lehet értelmezni, például biológiai, pszichológiai, társadalmi, lelki, és lehet, hogy van még egy csomó más szempont is, de igazán ezek összességét tekintve érdemes korunkat jól meghatározni. Nyilván sok szempontból nehezebb egy idősebb embernek, de ha nem kizárólag a külsőt vesszük figyelembe, hanem a testünkkel egységet alkotó szellemi és lelki oldalt is megnézzük, akkor az a tudás, ami már addigra a birtokukban van, egy sokkal mélyebb, kiteljesedettebb tudati szinten megélt létet biztosít számukra. Társadalmunk már az idősek definiálásával is sokszor tévesen, olykor sértően közelíti meg ezt a kérdést. Mindez nagyban befolyásolja ezen emberek önértékelését, korukhoz való viszonyát!

Vállaljuk a korunkat!

A Covid által jött egy új hullám: vállaljuk őszségünket és ezáltal korunkat is. Ami tök jó, de ezt is csak akkor tegyük, amikor már képesek vagyunk vele azonosulni, amikor már összhangban tudunk lenni új hangulatú megjelenésünkkel. Ez a változás ne írja felül igényességünket megjelenésünk felé. Ha külsőnkkel önazonasak tudunk lenni, akkor bármit lehet, hiszen akkor a belsőnk a külsőnkkel karöltve azt sugározza, hogy igen, én jól vagyok és egyben vagyok. Minden, amit felvállalunk, hatalmas lépés, és nagyon büszkék lehetünk magunkra. De minden alkalommal, amikor egy ilyen lépéshez folyamodunk, tisztában kell lennünk azzal, hogy ez a felvállalás feltétlen pozitív töltést adjon, és ne elvegyen belőlünk. Adjon erőt, önbizalmat, hitet és leginkább őszinteséget önmagunkkal szemben.

Olykor beleszaladok olyan ellentmondásos megjelenésű ősz hajú hölgyekbe, hogy az az érzésem, azon az alapon döntöttek emellett a megjelenés mellett, hogy „amikor valami másokon tetszik, akkor én is beállok a sorba”. Viszont látszik rajtuk, hogy nem igazán tudják viselni, idegen rajtuk, amit ők is éreznek, de erősebb bennük a valahová tartozás vágya, mintsem hogy azzal törődjenek, hogy ez valójában megegyezik-e a személyiségükkel és színtípusukkal.

Miért csak a „húszéveseké a világ”?

Megszületésünktől fogva öregszünk, de mi lenne, ha ezt úgy fognánk fel, mint egy belső fejlődési folyamatot, ami soha nem ér véget, amíg lélegzünk és létezünk? Ebben a változásban pont az a jó, hogy korunk előrehaladtával egyre jobban megismerkedünk önmagunkkal. Ezáltal megengedjük magunknak, hogy felvállaljuk mindazt, amiben jól érezzük magunkat, legyen szó öltözködésről, hajviseletről vagy akár egy tetoválásról.

Valaki hatvanévesen jut el arra a szintre fejlődésében, hogy megélje, megtegye az elszalasztott vágyait. Ki az, aki ebben megakadályozhatja, vagy kinek van joga ebben megakadályozni bárkit is?

A társadalmunknak, az elvárásoknak vagy a családnak!

Senkinek nincs joga hozzá!

Mert nem csak a húszéveseké a világ, hanem mindenkié, korunktól függetlenül. Tinédzserként sem mondhatta meg nekünk senki, hogy hogyan éljünk, és azt sem, hogy mit vegyünk fel, aztán persze jött az az időszak, amikor meg kellett vagy meg akartunk felelni másoknak. Ez jó esetben idővel elmúlik.

Az öregedést is mindenki élje meg úgy, ahogy számára a legjobb: elvárások nélkül, hiszen ebben a korban csak saját magunk felé lehet elvárásunk.

Milyen más közhellyel is zárhatnám ezt a gondolatsort, minthogy sosem késő semmihez, és mindig csak és kizárólag a saját méltóságunk számít.

Hogy ki mit gondol rólunk, korántsem olyan fontos, mint amilyennek hisszük.