Pár nap, és itt a karácsony. Sajnos, amióta felnőttem, kicsit rohanva érkezik a karácsony, és hamar el is telnek az ünnepek. Amikor gyerek voltam, minden sokkal lassabban múlt. Decemberben kibírni a napokat az ajándékok érkezéséig, maga volt a kín. Miután már kiderült a számomra, hogy nem a Jézuska rejti el azt a sok ajándékot a fa alá, sokszor kerestem, kutattam utánuk. A 24-e nálunk úgy nézett ki, hogy ebéd után megérkezett hármunkért a nagypapám, és elvitt minket az erdőbe sétálni, vadat lesni. Estem-keltem a hatalmas hókupacokon és jeges pocsolyákon át. Ilyenkor a nagypapám hatalmasat kacagott rajtam, és megkérdezte: „mit találtál?”

Én morcosan, sértődötten kérdeztem, „hát szerinted mit találhattam?” Útközben hol a bátyámat, hol a nővéremet nyúztam. Hazafelé betértünk valahová egy málnaszörpre, hogy késleltesse hazaérkezésünket, és mire megérkezünk, addigra otthon már minden készen álljon. De mi már tűkön ültünk, és vártuk, hogy besötétedjen, és indulhassunk már végre haza. Útközben leskelődtünk a házak ablakain át, hogy hol égnek már a karácsonyfák izzói, mert oda már megérkezett a Jézuska. Rohanás be a házba, fürdés, szép ruhába öltözés és toporgás az előszobában, hogy megszólaljon a csengettyű. Ilyenkor ott volt az egész nagy család. Végre mehettünk. Következett a szüleink általi legnagyobb kínzás: el kell énekelni egy karácsonyi dalt, amit mi türelmetlenül, kuncogva, egymás kezét tördelve tettünk meg, hogy kibonthassunk már végre az ajándékokat. Játékok tömkelege szétszórva a szobában. Míg mi örömködtünk, addig ment a sürgés-forgás a konyhában. Majd terülj-terülj asztalkám, mi elszakítva újdonsült játékainktól, de vacsorázni muszáj volt. Mindenki keresztbe-kasul beszélt, ettünk-ittunk, nevettünk, mi, gyerekek viszont mással sem törődtünk csak azzal, hogy mikor térhetünk már vissza a karácsonyfa tövébe. Valahogy így zajlottak gyerekként az én karácsonyaim.